Na ugye!

Picit megnyugodtam.

Talán nem szenvedek különös ízlésficamban, ha már a tegnapi Blikk is Magdi szerepléséről cikkezett. Jó, persze, bulvár, meg minden. Rendesen bele is keverték a depressziót, illetve annak leküzdését, de ez a végeredményen nem változtat. Mint írják: a vajdasági lány még soha nem volt ennyire boldog.

Bakáts Tibor Settenkedő nyilatkozata is nagyon szivet melengető:

Bejött mezítláb, és lenyomott egy olyan dalt, hogy elájultam tőle.
Ránéztem Presserre, és láttam, hogy sír.

Na igen. Egyetlen mondatban megmutatja, hogy nem csak neki, de Presser Gábornak, azaz Pici bácsinak is mennyire tetszett a produkció. És ezt mind láttam is az adásban. Hisz csak az nem láthatta, aki oda sem nézett. És csak az nem hallotta ezt a zseniális hangot, akinek bot füle van.

Magdi azt nyilatkozta, hogy életében most először érezte magát értékes embernek. Nos, én is így vagyok vele, most először éreztem őt értékes embernek, csak én éppen két napja láttam meg őt először. Remélhetőleg nem utoljára, nagyon nem utoljára. Szívesen látnám még, sokszor, a műsor után is.

Talán az ő vágyaival az enyémek is teljesülnek?

Vélemény, hozzászólás?